Bősze Emil Miklós: Te is FÉNYKÉPÉSZ lehetsz

Dolgaid – bár nagyon szövevényes úton, de rendeződnek –

és apparátusod továbbra is vigyáz, hogy még csak egy

Zsigulinak az árnyéka se vetődjön rád – mert ez

presztízsvesztéssel járna – hiszen ez maradat meg annak az

egyetlenegy dolognak, amivel még nem hoztak hírbe…

A legkomolyabb formai előírásoknak is megfelelsz – s ha e

világ magával sodorna, már nem tudsz kiszállni – de a lavina

mégsem vihet el minden szépet, csak úgy ni – mivel Te a

leglehetetlenebb helyzetekben sem adnád fel, s ha szükséges –

még a gravitációt is legyőznéd…

Elmúlt, de úgy előjött – mint ahogyan az is, hogy amikor

eltűntél előlem – no meg az emberek elől, akkor a lenyugvó

Nap - a hosszan elnyúló sugaraival még hosszan pásztázta át

megannyiszor feltételezett létednek helyét – akár nyomait, ám

minden igyekezete is kevésnek bizonyult, hogy utolérjen  - és

abbahagyta keresésed.

Amit nem adtál meg másoknak – vagy mit önmagadtól is megtagadtál,

azt mind el és visszahozom neked.

    Csekélységemben és szerénységemben – tuti nem lesz okod (újabb)

csalódásokra. Majd meglátod, de a napot továbbra is csak nyugtában dicsérd!

 Igencsak zaklatottan ébredtél meg akkor – s nem is

lenne ebben semmi különösebb, viszont az, hogy

álmodban beszélj – igencsak meghökkentő volt.

     Az azonban még jobban meglepett, hogy azon kérdésemet

meg egyszerűen válasz nélkül hagytad, hogy kivel beszéltél???

Nem vagyok biológus – így elnézését kérem e szakmának –

következő történetemért.

    Amikor az időjárás kedvező – felvállalom a kerékpározást,

és napi 20-30 km-t lekeverek a Mátrában, hol főhadiszállásom –

mint célpont – Parádfürdő.

Gyermekkorom várt-nemvárt napja lehetett - az évenkénti

iskolakezdés, ami a partiumi Nagyváradon – szeptember

tizenötödikére esett.

Igazán nincs jelentősége – de mégsem szeretnék beleszólni

(bel)ügyeidbe , mert azt könnyen beavatkozásnak (mi)nősítenéd.

    Az élethez való feladatokat megkaptad, s nem is keveset.

Nem mintha jól vizsgáztál volna, ám meg sem buktál - nálam.

Meggyötört életed egyik szeles, viharos és sötét éjszakáján – egyszer csak váratlanul zörget valaki, s az amúgy is szokatlan-riasztó és boldogtalan álmaidból felzavar – nyisd ki, nyisd ki(!), düledező és már-már romokban heverő lelki hajlékod bejáratának ajtaját - de nem teszed... 

 Mire rájöttél arra, hogy megértést és együttműködést kérek –

addigra kikerültél a központból, s az emberek ha nem is le – de

melléd néznek, és most azt érthetted meg, hogy már nem is vet

olyan érdekes hullámokat - a hajad.