A képen nem én vagyok --- 467. ---
A képen nem én vagyok --- 467. ---
Az elmúlt napok közel hoztak egy bibliai igehelyet, hogy kell e adót fizetni
a császárnak? Császárunk ugyan nincs jelenleg – csupán Viktorunk – ám
itt-innen kerül(t) elém a kérdés, hogy - kié a kép, és kié a felírás(?) – de a
soron következő történetem is, ami igen egyszerű – már természetesen annak aki
ezt megérti, mivel magam máig sem értettem meg – s mintha csak a tegnap történt
volna. --- Amikor átvettem a fotóműterem délutáni szolgálatát, minden annak a
megszokott rendje szerint történt, s a megrendelők is pontosan ugyanúgy léptek
be a fényképészetre – mint ahogyan más munkanapokon szoktak, mégis valami
megmagyarázhatatlan rossz sejtés vett rajtam erőt – mit akkor még nem értettem,
viszont máig sem értem – ha őszinte akarok lenni. --- Észre sem vettem ahogyan
belépett egy megrendelőm, aki 6.5X9 cm nagyságú fekete-fehér fényképfelvételt
rendelt – és próbásat. Talán tizenhat éves múlt a diáklány, és szőke hajú mint az
aratás előtt álló búzatenger. Tengerrel vetekedő volt szemének színe is – és oly
csodálatosak és nagyok voltak azok a szemek, hogy az Európai Unió simán elfért
volna azokban – igaz akkoron még csak a NATO és a Varsói Szerződés létezett…
A felvétel a legnagyobb rendben elkészült – majd a leányzó megköszönte azt és
kifizette a felvétel árát, 26 lej és 50 banit – ami ma átszámítva körülbelül három
kilogramm kristálycukor árának felelne meg. Mielőtt eltávozott volna a kliensem,
megjelöltem a próbaválasztás napját, ami hamarosan el is érkezett – igaz akkor
nem én voltam éppen szolgálatban, és innen kezdődtek el a bajok – ugyanis amikor
bemutatásra kerültek a próbaképek, a megrendelő azt mondta – mi több állította,
hogy a fényképen nem ő van! A megrendelő szava az mindig is meghatározó volt,
bár a felvételen látható személy igenis nagyban hasonlított a kuncsaftra, ugyanakkor
többi kollégáim minden diáklányt egyformának láttak – bevétel szempontjából – és
arra gondoltak, hogy el lett írva a megrendelés száma – és persze, hogy énmiattam…
A számok megegyezők voltak, de a történet itt már nem a számokról szólt, hanem rólam.
A leányzót újra berendelték amikor újra magam lehettem szolgálatban – az ügy
tisztázása véget. --- Közben azonban nagy és megmagyarázhatatlanul kellemetlen
dolgok történtek, és már úgy nézett ki, hogy a dolog miatt elbocsátanak – mivel a
Szocialista Románia miattam akadt el – a dicsőséges kommunizmus felé vezető úton!
Amikor a lány újból megjelent a fotóműteremben, már legszívesebben visszafizettem
volna a felvétel árát. A diáklány azonban be – vagy megvallotta, hogy a képről az őt
fényképező mester tekint vissza – amivel senki nem gondolt, és ekkor amiként beletekintettem nagy szemeibe, valóban magamat láthattam ott – a kis fényképészt.
Adósod maradtam még egyetlenegy kérdéssel, hogy mikor is játszódott le – e történet?
Időben ezt talán igen nehéz lenne visszavezetnem, de az egész pontosan akkor - amikor
megálmodtalak!
Évek teltek el, és szemeid mélyén valóban ott voltam, vagy meglehet még vagyok – de
már itt sem vagyok.
Aki fizet tehát, annak mindig igaza van, de ezen felvétel nekem is igen sokba került.
Ezen szemek, azóta még nagyobbakra nőttek –szemeimben, miközben a fényképész
alakja meg egyre parányibbá lett – noha fotótörténelmet írt.
--- Köszönöm, hogy elolvastál, és műtermem máig is nyitva áll előtted. Várlak! ---
Parádfürdő – 2010. máj. 25.
Baráti Szeretettel: bősze emil miklós. -_-
