Bősze Emil Miklós: Te is FÉNYKÉPÉSZ lehetsz

          A fájdalmak fényképésze (Második rész) --- 506. ---

     Másnap avval indultam munkába, hogy boldogok akik sírnak,

mert ők megvigasztaltatnak.

     A reggeli tiszta fény kívülről világította meg a műterem

bejáratát, hol már várt rám tegnapi ügyfelem, ki tele volt most is

fájdalommal – mint aki plusz kilóiért kesereg, de esetében nem

erről volt szó!

     A stúdióban bent már a takarítónő nagy szorgalommal gyűjtögette

az itt lerakódott bánatport, míg magam a hamarosan sorra kerülő

felvételre akkumuláltam minden erőmet – amire szükségem is volt.

     Még a lámpák bekapcsolása előtt megkérdeztem, hogy nem e

enyhültek fájdalmai - s, hogy ragaszkodik-e a továbbiakban is eredeti

elképzeléséhez?

     Megkérdeztem azt, hogy talán a válla fáj(?) – mivel határozottan

ragaszkodott ahhoz, hogy a csupasz válla is látsszon.

    Megdöbbentett az is, hogy mi fog történni akkor – ha a válli

fájdalomtól – nem fog látszani az arcon megülő bánat(?) – és ez

bántott most valamiképpen.

     A reflektorok fénye és melege mellett azt éreztem – mintha vércseppek

gyöngyöznének a csodálatos arcon, viszont ez csupán a képzeletem volt.

     Ahogyan igazítottam haján –hirtelen megfogta kezemet, s meg akarta

csókolni kézfejemet – ám zavartan tiltakoztam, hogy ez csak a Pápát és

püspökeit illeti meg. Nem ijedt meg, s közölte, hogy ez nem is nekem szólt

volna – hanem a fényképésznek, az alkotóművésznek. Tudomásul vettem.

     A felvétel elkészült – miközben a befedetlen női vállat meg szemtelenül

simogatták a reflektorok sugarai…

     A hangsúly valahogyan lekerült ezáltal az arc fájdalmáról, s átrendezte az

egész képmező súlypontját –egyensúlyát, s ezt oly annyira, hogy modellem

arca le is maradt a képről – ám ez csupán a próbák kiválasztásánál derült ki.

     Meglepett figyelmetlenségem, az arc lemaradása kapcsán. A hölgy mégsem

reklamált – talán jó reklámnak érezhette vállát – s nem kért újabb felvételt,

hiszen minden vállban ott van az arc is – fájdalmaival, vagy azok nélkül –

jegyezte meg kuncsaftom. Ha jelez a váll, úgy leolvasható a fájdalom az arcról

is – és ez nagy igazság!

     Legjobban mégis a műterem retusőrei örvendeztek felvételemnek – kik még

egy ilyen tökéletes vállat nem láttak, melyen ne lett volna semmi retusálnivaló.

     A kép átadásakor – jócskán lesütöttem szemeimet, s mélyen lehajtottam

fejemet, és ekkor már senki és semmi akadályozhatta meg megrendelőmet abban,

hogy végre nagy elszántsággal megcsókolja homlokomat.

     Azóta írok, s remélhetem csak, hogy Múzsámnak fájdalmai is enyhültek, míg

szép (h)arca mélyen belém vésődve bennem maradt – előhívatlanul, mintegy

látensképként – melyet a későbbiekben az Idő nem hívott elő sohasem.

--- Köszönöm, hogy elolvastál! ---

Vonaton: Budapest – Hatvan – 2010. júl. 08.

     Baráti Szeretettel: bősze emil miklós.