Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kedvesem --- 472. ---

2010.05.29

                                 Kedvesem   --- 472. ---

 

     Vannak dolgok melyekre senki nem adhat pontos választ, s ha megtehetném –

úgy magam lehetnék a felelet, hogy egy tank bölcsességének tekintélyével – a

lánctalpak könnyedségével és hangtalanságával haladjak a földi valóságon át – az

örökbe, hol ismeretlen lesz majd a harckocsi zaj – de a többi emberi csapda is,

melyeket ez eddig nem fogtam ki, viszont most életem legcsodálatosabb felhőit

hozza a májusi ég(boltozat) -  s ezek egyikébe sikeresen belé is kapaszkodom,

nyilván a harckocsit hátrahagyva.

     Onnan fentről minden merőben más, és alátekintve arra lehetek-leszek

figyelmes, hogy egy ember – kinek olyan jól indult élete, és ismerős is

valahonnan – (mintha csak magamat látnám) – fut elkeseredetten kifelé e

csodaszép világból, amint a tej tenné azt felforralás közben – kijutván a lábasból.

     Emberünk azonban oly túl messzire elfutott – a valóságtól, hogy már nem talált

vissza…

     Legszívesebben már a halált választotta volna – ám nem látta még csupán az

árnyékát sem annak, s ez egy igen elszomorító kép, viszont már a meghaláshoz sem

maradt elegendő ereje – ugyanakkor mintegy utolsó vészjelzésként összeszedte

maradék erejét, hogy legalább egy sírboltot találjon, de azok már mind el és

lefoglaltak voltak – vagy sír boltokká-(üzletekké) lettek átalakítva.

     Miután már minden reményét feladta, csupán annyit kiáltott még, hogy:

Kedvesem(!), melyet a környező hegyek azonnal visszhangzani kezdtek.

     Az ég madarai is meghallották a megfoghatatlanul fájdalmas hangot, s megéledt

bennük rejtett papagájtermészetük – és ők is csak azt ismételték meg – igaz dalba

szedve, hogy:  Kedvesem, Kedvesem és Kedvesem(!) – mintha csak a kikeletet

hívnák…

     Mindez elég sokáig eltartott, ám a hang nem ért el mégsem Kedveséhez, majd az

ismétlődő szavak hangokká bomlottak, és egyszerűen elhalkultak-elfogytak – mint

ezen rövid történetem is.

     Avval kezdettem, hogy legbecsesebb felhőit hozta a májusi ég – és ezt persze,

hogy nem lánctalpakon – melyek egyikére már felkapaszkodtam, de tudom, hogy

vissza kell mennem, és hátra kell hagynom az égboltozatot, amikor megjelensz

előttem – és csupán annyit szólsz, hogy: Kedvesem.

    Most akkor maradhatok? Milyen érdekes, mivel éppen az imént szemeltem ki

önmagam számára egy csodálatos kősziklába vájt sírboltot – ahonnan feltámadt

a Legkedvesebb, ami pedig nem egy fehérre meszelt sírhely volt – viszont

máig is megmagyarázhatatlanul üres!   

 

 

--- Köszönöm, hogy elolvastál! ---

 

Bp. 2010. máj. 29. – Baráti Szeretettel: bősze emil miklós. -_-

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.